Mit jelent az énidő és miért olyan fontos?
Az énidő az az idő, amit magunkra szánunk, hogy pihenjünk, kikapcsolódjunk és feltöltődjünk, egyre fontosabbá válik az életünkben, mivel a modern életstílusunk és a technológiai fejlődés által egyre nagyobb nyomás nehezedik ránk, amit nehéz levezetni és megfelelően kezelni anélkül, hogy időt szánnánk magunkra és a szükséges feltöltődésre.
„Megint egy újabb hétfő. Jönnek a feladatok, és kötelezettségek. A főnököm beszélni akar velem. Miért kell mindig este hatra tenni a meetinget? Az a kollégám már megint erőltetett vicceket mesél, amikre mellesleg senki sem kíváncsi. Jaj, de nincs kedvem most ehhez. Aztán kéne mennem kondiba, de tök fáradt vagyok, szerintem most ezt kihagyom. Be is kellene vásárolnom, nincs otthon kaja. Meg főzni is kéne, de esküszöm inkább rendelek egy pizzát. Nem igaz, hogy most nem tudja ő megcsinálni! Nincs időm semmire! Elmosogathatnál végre egyszer te is, mindig mindent nekem kell csinálnom! Nem is figyelsz rám!”
Mennyire könnyen lehet azonosulni ezzel a körforgással, és azzal, hogy nincs idő semmire! Matematikai elmével nézve egy nap 24 órából áll, amiből (nagy általánosságban kifejezve) 8-9et dolgozunk, 6-8 órát alszunk, legrosszabb esetben ez még mindig csak 17 óra volt, van még fennmaradó 7, mit csinálunk akkor? Hiába tűnik viszonylag elég időnek a 7, ha tele vagyunk elfoglaltságokkal (háztartásvezetés, párunkkal való foglalkozás /esetleg ha már van gyerek, akkor vele/, ingázás a munkahelyre), akkor bizony ezek gyorsan elröpülnek.
Megint nem foglalkoztunk magunkkal semmit, nem maradt rá idő. Aztán várjuk a hétvégét, hátha az a két nap majd elég lesz, hogy kicsit töltődjünk, de akkor meg ide kell menni meg oda, programjanink vannak, amikre nem merünk/tudunk nemet mondani, hiszen csak ekkor érünk rá. Na, már megint nem maradt idő magunkra, és paff, ismét hétfő reggel van. Kezdődik megint minden. (Ezt az állapotot csak fokozza, ha nem szeretjük a munkahelyünket, vagy párkapcsolati nehézségeink vannak. –de most nem erről szól ez a bejegyzés.)
Sokkal inkább elgondolkodtató, hogy a kötelezettségek és a hétköznapi rutin mellett a lelkünk ápolására nem jut idő. Nem szánunk időt magunkra. Vagy nem engedjük meg magunknak. Itt most nem napi több órára kell gondolni, hanem hogy egyáltalán 7 napon keresztül egy percet se foglalkozunk a lelkünkkel!
Lemerülünk, alacsonyabb energiaszinttel igyekszünk ugyanazon a színvonalon teljesíteni, közben érezzük, hogy fáradunk, ezért felpörgetjük magunkat valamivel, nem állhatunk meg, közben ettől egyre frusztráltabbak és feszültebbek vagyunk, de nem tudjuk hol levezetni.
Milyen opcióink maradnak erre?
- Hazamegyünk, és akaratlanul is a párunkon (és/vagy gyerekünkön/kutyánkon/cicánkon/stb) vezetjük le a napi feszültséget, nekiállunk őt csesztetni, apró dolgokon képesek vagyunk fennakadni és vitát generálni, akár még kiabálni is.
- A bennünk tomboló feszültséget levezetjük az evésben, valami jó kis szemét kaját (cukros nasik, chips) tolunk az arcunkba, bár érezzük, hogy ez nem megoldás, de mégis ezt tesszük, amitől lelkiismeretfurdalásunk támad, egyre rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben. Többszörösen vágjuk a fát magunk alatt.
- A második ellenkezője, nem eszünk semmit. Merthogy az ételek elkészítésében és fogyasztásában nem lelünk semmiféle örömöt, cserébe viszont nem akarjuk erre „pazarolni” az értékes időnket, ezért előfordul, hogy kimaradnak étkezések.
Biztos lehetne még sorolni a listát, de nem tudom mennyire találnánk kedvező megoldást. Ez a sok frusztráció gyakran abból ered, hogy azt érezzük, nem tudunk soha semmi olyat csinálni, amit tényleg szeretnénk. Magyarán hiányzik az éndiő. Nem tudunk mikor kikapcsolni, nem találjuk a módját, hogy tudnánk feltöltődni, és harmonikusan megélni a hétköznapokat.
A hívő emberek vasárnaponként templomba járnak. Egy órás a mise, de ezt az egy órát arra szánják, hogy foglalkozzanak a lelkükkel. Esténként pedig imádkoznak. Amennyiben nem vagy vallásos, úgy az előbbi három mondat nagy valószínűséggel nem mozgatott meg benned semmit. Nyugi, nincs ezzel semmi baj, ez csak annak a szemléltetésre szolgált, hogy ki hogyan talál időt a lelkének ápolására.
Visszatérnék egy pillanatig az imádkozásra. Az imádkozásnak fontos része a hálaadás. Számos pszichológiai kutatás támasztja alá, hogy a hálaadás lényegesen javítja életminőségünket, közérzetünket, kapcsolatainkat. (Érdemes Seligmant olvasni.)
Hálaadásnál tudatosítjuk magunkban azokat a dolgokat, amikért hálásak lehetünk az életben, figyelmünk a jelen életünk pozitívumaira terelődik, ezáltal pozitív jövőkép épül ki lelkünkben.
Nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy hálát tudjunk adni, hisz ez nem adottság, hanem hozzáállás kérdése, tehát mindenkinek van lehetősége rá. Valaki imádkozik, valaki hálanaplót vezet.
Ha minden nap csupán egy pár percet szánunk arra, hogy számba vegyük mindazt, amiért hálásak lehetünk, máris óriási lépést tettünk közérzetünk, testi-lelki egészségünk érdekében.
És ez csak egy pár perces új szokás, egy pár perces énidő.
Nincs semmi megbotránkoztató abban, hogy szükségünk van arra, hogy magunkkal legyünk. Szükségünk van az ÉNIDŐre, hogy a belső énünkkel ne veszítsük el a kapcsolatot. Ez az igény mindenkiben ott van, de hajlamosak vagyunk ezt összekeverni az önzőséggel. Szóval inkább mártír szerepbe bújunk, pedig érezzük mikor van szükségünk az elvonulásra, de ha mindig felülírjuk az intuícióinkat, akkor sosem teremtünk erre lehetőséget.
Ha néha magunkat helyeznénk az első helyre, és le tudnánk kommunikálni a párunknak akár, hogy mi most arra vágyunk, hogy egy órát olvashassunk, vagy rajzolhassunk, vagy zenéljünk, vagy megnézzük a sorozatunk új részét, vagy bármi, mert ettől feltöltődnénk, akkor talán meglepődnénk a megértő hozzáállásán, és talán ő is jobban ki tudná fejezni, hogy ő mire vágyik.
Aha, ez mind szép és jó, de őszintén, hogyan lehet ezt elérni?
Tudatossággal. Nyitottsággal. Kommunikációval.
A coaching egy jó eszköz arra, hogy segítsen neked rálátni a jelen helyzetedre, a hétköznapi rutinjaidra, hogy egy másik perspektívából tudd szemlélni az életed. Amikor benne vagy egy élethelyzetben, olyan nehéz máshogy látni, beáll az agyad egy sémára, és azon nem látsz túl.
Néha csak egy külső szemlélőre van szükség, aki valami mást mutat meg neked, ami mindig is ott volt előtted, csak nem vetted észre.
Harcoljunk ki magunknak egy kis énidőt, mert ez rendkívül fontos ahhoz, hogy feltöltődjünk, megnyugodjunk, önmagunkkal foglalkozzunk, és ezáltal jobban teljesítsünk a mindennapokban.